Írhatnék róla, hogy miért olyan nehéz ez sokunknak. Talán egy belső, kritikus hang nem engedi ezt nekünk, talán nem érezzük magunkat „elég jónak”, ha nem csinálunk valami hasznosat, talán a kultúránkból jön, lehet, hogy a megszokásaink, családi mintáink akadályoznak benne, de az is lehet, hogy egyszerűen csak sajnáljuk rá az időt.
Valahogy mégsem éreztem egyiknél sem, hogy ez az, amiről itt most szeretnék gondolatokat átadni. Aztán múlt hétvégén azon kaptam magam, hogy ülök a napsütésben, kávézom, és már 5 perce csak a vízpartot nézem. Külső szemmel semmi hasznosat nem csináltam. Nem gondolkodtam semmin, még csak nem is beszélgettem. Csak úgy léteztem. És akkor belém hasított, hogy ez most itt a semmittevés. Amikor csak úgy vagyunk és élvezzük. Nem kellett hozzá extra előkészület, sem előzetes tudás, csak egy pár perc nyugalom két program között.
Néha ennyi is elég ahhoz, hogy töltődjünk és ezzel tegyünk a kiégésünk megelőzéséért.
Te mikor kaptad magad semmittevésen utoljára?
Novák-Gulyás Réka pszichológus
