Amikor gyászolunk, nehéz a feladatainkra koncentrálni. Fogadjuk el, hogy a mentális erőnk most máshová összpontosul. Minden eltörpül ahhoz képest, amin keresztülmentünk. Ne várjuk azt magunktól, hogy ugyanolyan lelkesedéssel vetjük bele magunkat egy máskor motiváló feladatba, miközben az élet végességével kell szembesülnünk. Ha csak takaréklángon tudunk részt venni egy feladatban, az elég. Ne is akarjunk többet magunkból kicsiholni. 

Mit kezdjünk ezzel a pislákoló lánggal? Ne a feladatoktól várjuk, hogy meghozzák a kedvünket a munkához, hanem az emberi kapcsolatoktól. Ha annak akarok segíteni, akivel együtt dolgozok, ha nem akarok neki gondot okozni, az sokkal inkább erőt ad, mint maga az elvégzendő feladat. (Ennek az ellenkezője is előfordulhat: van, hogy jólesik ilyenkor dolgozni, mert a munka segít lekötni a gondolatainkat. Ez is teljesen rendben van.)

Lehet bennünk nehéz érzés az iránt, ami vidámság, aminek más örül. Nehéz részt venni mások örömében. Fogadjuk el, hogy ez így van. Amikor gyászolunk, egy módosult, beszűkült tudatállapotban vagyunk. Nem várható el, hogy lelkesen osztozzunk mások örömében, vidámságában. Ez nem jelenti azt, hogy ha együttérzést kapunk a többiektől, akkor ezt ne tudnánk elviselni tőlük. Megoszthatjuk egymással az örömet és a bánatot. Attól, hogy két eltérő élethelyzetben vagyunk és két merőben más élményünk van, attól még mi ketten tudunk kapcsolódni. Az empátia összeköt. Nem kell elvárni, hogy te most ugyanúgy örülj. De attól, hogy gyászolsz, még meghallgathatod a jó híreket. Ha most fekete-fehérben látsz egy virágot, attól az még egy szép virág, még ha jelenleg nem is érzékeled a színeit. 

Aki gyászol, sokszor szívesebben van egyedül, szívesebben van csendben. Nem kell erőltetni a szociális életben való részvételt. Ezt nyugodtan fel lehet vállalni: rendben vagyok, gyászolok, egyedül szeretnék lenni. Ha aggódnak a munkatársaink, nyugtassuk meg őket. El lehet nekik mondani, hogy jólesik egyedül lenni: „Most, ha lehet, egyedül lennék. Sétálok egyet. Kifújom magam.” A gyász egy természetes folyamat, nem egy kritikus helyzet, amiből ki kell menteniük minket. Jelezhetjük azt is, hogy amúgy szeretnénk kapcsolódni velük, csak nem akarjuk őket szomorúvá tenni: „Szívesen sétálok veled egyet, de valószínűleg sírni fogok. Ha neked ez nem okoz gondot, gyere!”

A legnehezebb és legfontosabb dolgunk elfogadni azt, ami van. Úgy vegyünk részt a munkában és a szociális életben, amennyire a lelkiállapotunk megengedi. A gyász természetes folyamat, ami magától lezajlik. A veszteségünkkel való foglalkozás ennek elemi része. 

Fotó: John Collins / Pixabay