A megfáradt emberek gyakran nem kérnek és nem fogadnak el segítséget, sokan azt mondják: mit tudna egy pszichológus segíteni, hiszen úgysem oldja meg helyettem. Valóban, a pszichológus nem csökkenti a munkaterheinket: nem tanul otthon a gyerekkel, nem takarítja ki a konyhát és a munkánkat sem végzi el. Akkor mégis hogyan tudna segíteni egy túlterhelt családfőnek, édesanyának, egy stresszes vezetőnek? Valahogy úgy, mint a személyi edzők, akik manapság növekvő népszerűségnek örvendnek, annak ellenére, hogy mindenki tudja, hogy az edző nem emeli fel helyettünk a súlyt és nem futja le a kilométereket sem. Sőt, kihívás elé állít minket. Megosztja velünk a szaktudását ránk szabva, segít kijavítani azokat a mozdulatainkat, amelyek hosszú távon árthatnak nekünk, bíztat minket, egyszóval a legjobb formánkat hozza ki belőlünk. De ehhez nekünk is bele kell tennünk a saját részünket. Hasonlóan dolgozik egy (egészségfejlesztő) pszichológus is. 

Már egy éve élünk a járvány árnyékában, fogynak a lelki tartalékok is. Tavaly tavasszal sokan bizonytalanságban voltak saját vagy szeretteik egészsége, illete a megélhetésük miatt. Nyáron úgy tűnt, hogy talán minden visszatérhet a régi kerékvágásba. Kicsit másképpen, de sokan ki tudtak kapcsolódni, megélni a szeretetteljes együttléteket a családdal, a barátokkal. Ősszel bebizonyosodott, hogy nemcsak az óvoda- és iskolakezdés körüli kihívásokra kell megoldásokat találnunk, hanem arra is, hogyan folytatjuk a „normális” életet a vírussal együtt élve. A járványügyi előírások kapaszkodóként szolgálnak, ugyanakkor nehézségeket is okoznak, hiszen nem a kényelmünket, hanem a biztonságunkat szolgálják. Meg kell tanulnunk velük együtt élve helyt állni. Közben a járványhelyzet még rosszabbra fordult, egy év elteltével most újra lezárások, szigorítások, a harmadik hullám felfutása, még több megszűnő munkahely…    

Magunknak kell megtalálnunk a válaszokat arra, hogyan építjük be az új helyzetet az életünkbe. Közben pedig folyamatosan helyt kell állni a munka, család, egészségvédelem frontján is, így ez rengeteg plusz energiát igényel most tőlünk. Ezek miatt mindannyiunk lelki egészsége jobban igénybe van véve, nagyobb lehet a kiégés kockázata.  

Amikor a kiégésről van szó, sokaknak egy olyan ember jut eszébe (és lehet, hogy most beugrik egy kolléga vagy családtag képe), aki már nem tud úgy teljesíteni feladatai terén, mint eddig, fásult és általában „mintha nem önmaga lenne”.  Ez valójában a kiégés szindróma (burn out syndrome), amely a kiégés folyamatának végállapota. Ebben a végső szakaszban viszonylag kevesen, bizonyos érzelmi terhelésű szakmáknál a munkavállalók körül-belül 20-25 százaléka érintett. Ám ha idáig eljutott valaki, már nagyon nehéz visszafordítani a folyamatot, ezért a cél a kiégés megelőzése. A folyamat első két szakaszában vagyunk a legtöbben érintettek, a munkavállalók csaknem 86 százaléka. Ez a két szakasz a túlzott erőfeszítések, valamint a konfliktusok szakasza. 

A lelki egészségünk ápolása most különösen fontos. Mit tehetünk akkor, ha „annyira azért nem vagyunk rosszul”, mégis szeretnénk lelki (és ezáltal testi) egészségünkért tenni? Mit tehetünk, hogy elkerüljük a kiégést? 

Ahhoz, hogy el tudjuk fogadni a segítséget, három dolog a legfontosabb: elfogadjuk az érintettséget, ismerjük a kiégés folyamatát, legyen elég ismeretünk a lehetséges megoldásoktól. 

Ebben kíván segíteni a NyugiZóna cikksorozata, ami az első lépés lehet a tájékozódásban a kiégés megelőzése érdekében. 

Photo by Annie Spratt on Unsplash