Felnőttként aztán sokszor szembesülünk azzal, továbbra sem az határozza meg azt, hogy mit teszünk, hogy éppen mihez van kedvünk. 

A tranzakcióanalízis elmélete többféle énállapotot elkülönít egymástól, többek között a szabad gyermeket, az irányító szülőt és a felnőttet. Amikor szabadon azt tehetjük, amit szeretnénk és korlátozás nélkül kifejezhetjük érzéseinket, akkor a szabad gyermek énállapotunk aktív (pl. egy baráti találkozó során). Ilyenkor megjelennek újra azok a magatartási, gondolkodási formák, amelyek a gyerekkori énünkre is jellemzőek voltak. 

Az irányító szülő énállapotunk határozza meg, hogy mit tehetünk meg és mit nem (pl. nem szabad túlcsúszni a határidőn a munkahelyi teendőimmel). Amikor ez az énállapot van előtérben, annak megfelelően viselkedünk, hogy mit láttunk, tanultunk, vettünk át a szüleinktől és a környezetünkben élő más, számunkra fontos felnőttektől. 

Felnőtt énállapotunkban a jelenben történtekre reagálunk, megőrizve a tárgyilagosságunkat és az objektivitásunkat (pl. valaki ingerülten szól hozzánk, ettől függetlenül mi higgadtan, megoldásfókuszúan reagálunk rá). 

Amikor feladattól feladatig haladunk, amikor előtérbe kerül a „kell” a „mi esne jól” helyett, az irányító szülő és a felnőtt énállapotaink mozgatják a gondolatainkat, viselkedésünket. Ezek persze a mindennapok elengedhetetlen részei, hiszen - többek között - ezek a személyiségrészeink felelősek azért, hogy helyt tudjunk állni a munkában és a magánéletben egyaránt. Arra azonban érdemes figyelni, hogy ne billenjen el az egyensúly a túlzottan fegyelmezett működés felé sem, hagyjunk néha teret a szabad gyermeki énünknek is. 

Mi lenne, ha ma szabadjára engednénk a gyermeki énünket is és megengednénk magunknak a bolondozást? (Végül is tegnap volt április 1-je...) Te hogyan teszed ezt? 

Gulyás Réka